Antoni Gaudí - száz éve ment el a kőműves, aki imádkozni tanította a követ

Nekrológ Antoni Gaudíról – organikus építészetről, hitről, mérnöki vakmerőségről és arról, hogy az egyenes vonal csak a kreatívitás mankója

(...munkája és személye hogyan kapcsolódik az edzéshez? A cikk végén kiderül...)

Száz éve halt meg Antoni Gaudí. 1926. június 10-én, Barcelonában; a Sagrada Família hivatalos életrajza szerint egy villamosgázolás után, miközben élete utolsó tizenkét évét már kizárólag a bazilikának szentelte. A templom altemplomában, a Kármelhegyi Boldogasszony-kápolnában nyugszik — mintha nem is eltemették volna, hanem visszahelyezték volna saját művének gyökerébe.

Az ember különös teremtmény. Ha egyszer elhitte, hogy a szekrényben ellenség lakik, akkor később hiába mutatjuk meg neki, hogy csak a télikabát lóg ott: ő már látta a gonoszt. Sőt, a kabát gyanús. Túl csendes. Biztosan szervezkedik.

A közéletben ezt nevezik „meggyőződésnek”, a pszichológiában identitásvédelemnek, a kocsmapultnál pedig úgy mondják: „ne zavard össze tényekkel, már kialakult a véleménye”.

A Fidesz rendszere hosszú időn át nem egyszerűen propagandát gyártott, és nem is pusztán pénzt, hatalmat, hűbéri viszonyokat osztogatott, mint egy reneszánsz herceg, csak rosszabb műízléssel. Ennél jóval többet épített: érzelmi menedéket. Egy komplett, kulcsrakész valóságot. Tégla a félelemből, habarcs a sérelemből, ráadásul tetőnek a nemzeti küldetéstudat. Beköltözni könnyű volt. Kiköltözni már kevésbé.

Az ember furcsa szerzet, mindig keres valakit, akiben hihet. Ha nem akar hinni semmiben, akkor is hisz valamiben. Keres egy vezért, egy tanítót, egy közösséget, egy zászlót, egy eszmét, vagy legalább egy olyan hangosan beszélő alakot, aki úgy mondja a félkész gondolatokat, mintha kőtáblán hozta volna le a hegyről. És ez önmagában nem tragédia. Igaz a libák is csinálnak ilyet, mégsem ír róluk naponta vezércikket a sajtó. Az ember társas lény, szeret tartozni valahová, szeret kapaszkodót találni, szeret hinni benne, hogy a világ nem teljesen szétesett padlásszoba, ahol tök egyedül van a sötétben.

Nem azzal van a baj, hogy követünk valakit. A vak követés, a gondolkodás nélküli bólogatás, amikor többé már nem merünk kérdezni. Még magunkban sem. Na, az már komoly baj!

Mert a követés és a követettség igazi próbája nem a taps, nem a színes-szagos-bidres-bodros éljenzés - hanem a kérdés. Lehet-e kérdést feltenni annak, akit követünk? Lehet-e azt mondani, hogy „rendben, de ezt miből gondolod?” Lehet-e kételkedni anélkül, hogy az emberből rögtön áruló, hitetlen, ellenség vagy hasznos idióta legyen?

Magyarország kettős szerepben. Egyszer a múltban, egyszer a jelenben. Magyarország a török ellen, amikor a Nyugat nem segített, Ukrajna az orosz birodalom ellen, amikor Magyarország nem segít: két korszak, két háború, ugyanaz a kellemetlen kérdés – mikor lesz a határország sorsa azoknak a valódi ügye, akiket véd? Tudunk-e, merünk-e tükörbe nézni?

A történelem nem egyszerűen ismétli önmagát. A helyzet ennél sokkal rosszabb: szemtelenül az arcunkba röhög. A török ellen védekező Magyarország és az orosz birodalmi nyomás alatt álló Ukrajna nem ugyanaz a történet, mégis nagyon erős a párhuzam: amíg a határország helytáll a végeken, addig a mögötte élők hajlamosak "stratégiai türelemnek" nevezni azt, ami a harctérről nézve egyszerűen késlekedés. A magyar történelem ezért nem poros panoptikum, hanem kellemetlen tükör, sőt gyakran görbetükör. Néha nagyon görbe. Megmutatja, milyen az, amikor egy ország önmagát és másokat véd, aztán ő maga hiába várja, hogy végre őt is valaki a saját ügyének tekintse. A magyar történelem és a hódító birodalmak viszonya...