Ma 57 éves lettem. Igen, ötvenhét. Az 57 jó szám, az 5 és 7 prímszámok, 57->12->3 szintén prímszám, 57=3x19, ahol a 19 szintén prím. 5 és 7 ikerprímek, ahogyan a 3 és az 5 is. Sőt a prímnégyes (“2,3,5,7”) nem is fordul elő többet a végtelenben sem, hiszen a 2 az egyetlen páros prímszám. Hogy létezik-e 4 valahol egymást követő prímszám... nem, hiszen már 3 sem lehet a 3,5,7 sorozaton kivül (ezt elég egyszerű belátni ;-) ).
Az 57 az a fajta szám, ami már nem próbál fiatalnak látszani, de még bőven érezheti magát “fiatalosnak” – olyan, mint egy régi, bevált és jól karbantartott túrabakancs: kívül kicsit karcos, kicsit elnyűtt, de belül úgy illeszkedik, ahogyan kell, néha azért tud törni is, de annak jó oka van. Ha felveszem, a világ egyből érthetőbb lesz.
Reggel, amikor felébredtem, az első gondolatom az volt, milyen szép ez a nap is, mennyi csoda történik velem nap mint nap. A fizikai világba érkezés persze már nem olyan, mint 20 évvel ezelőtt, egyre gyakoribb az érzés és kérdés: hogy vajon ma is meg fog fájdulni valami – és a válasz most még igen. A második gondolatom meg az, hogy milyen érdekes: a fájdalom ma már nem ellenség, inkább egy udvarias jelzés a testtől, mint egy rövid üzenet: “Tóth Viktor, frissítés szükséges.” Ha erre jól figyelek, és jól kezelem, akkor egyáltalán nem kell, hogy kicsit is nyűgös legyen a reggel. A harmadik gondolatom pedig az volt, hogy ha 57 vagyok, akkor matematikailag már bőven a “komolyabb számok” ligájában játszom. Mert a számoknak, mint az embereknek, van karakterük. A 20-as még szemtelen és izgága. A 30-as okoskodik és magyaráz. A 40-es magyarázkodik és körbejár. Az 50-es rendszerez és időt hagy a világra. A 57-es… a legjobb, ha adni tud, tudást, tapasztalatot, tanácsot és védelmet.
Tanárként, informatikusként, edzőként néha úgy érzem, az egész életem egy végtelen háló, ami tele van sárral, kövekkel, emelkedőkkel és kalandokkal, és a csomópontok néha úgy néznek ki, mint egy terepfutócipő talpmintája. De mégis… valahogy minden összeér.
Az életem fontos sarokpontjai: sport, természet, kaland, közösség, matematika, művészet. Ha ezeket egy diagramon ábrázolnám, valószínűleg nem lenne egyetlen “szép” szelet sem – sokkal inkább fraktálszerűen nézne ki, egy kicsit szabálytalan, kesze-kusza, mégis működő, kézzel rajzolt térképvázlat. Olyan, amire ha ránézek, tudom, hogy merre van a cél. És az nálam elég gyakran nem egy hely, hanem egy ösvény.
Az ember azt hinné, hogy egy outdoor edző élete tisztán táblázatokat, adatokat, stoppert, wattot, pulzust és frissítési tervet jelent. Nos… részben ezt jelenti. De a valóságban ez inkább olyan, mint amikor egy csapat ember ugyanazt a hegyet akarja megmászni, csak mindenkinek más a cipője, más a félelme, és más a története arról, miért indul el egyáltalán.
Én mindig is úgy tekintettem a sportra és az edzésre, mint egy eszközre, egy lehetőségre: nem (csak) azért edzünk, hogy fejlődjünk a sportban, hanem azért, hogy erősebbek legyünk a hétköznapokban, a valós életfeladatunkban is. Hogy a futás, az úszás, a bringa nem “sport”, hanem nyelv. Egy nyelv, amin a test beszél. Néha káromkodik. Néha verset mond. Néha csak annyit mond: “ma ezt bírtam.” És az is tökéletes.
A legjobb edzések nekem mindig azok voltak, ahol a program mellett ott van a történet is. Amikor nem csak a táv számít, hanem az, hogy ki vagy te, amikor már nem könnyű. Mert ott, a “nem könnyű” zónában lakik az a fajta igazság, amit semmilyen motivációs poszt nem tud helyetted megcsinálni.
A mottóm: Természetben edzünk, a közösségben fejlődünk.
Ez a mondat nem egy szlogen, hanem tapasztalat. Életem minden sporttal kapcsolatos eseménye ezt támasztja és támasztotta alá! Én a természetben mindig megtaláltam azt a rendet, amit a civilizáció gyakran elfelejt. Az erdőben nincs felesleges beszéd: a szél nem magyaráz, csak fúj; a sár nem kritizál, csak ragad; a hegy nem vitatkozik, csak ott van.
Én a természetben lettem igazán közösségi ember. Furcsa, nem? Sokszor azt hisszük, a természet magány. Pedig aki járt már úgy, hogy a csapatból visszafordult érte valaki, az tudja: a természet a legjobb közösségépítő. Mert ott nincs “látszat”. Nem viruális, nem mű. Ott a segítségnek súlya van. A bizalomnak hangja van. ...és persze a csapatnak szaga van (főleg a harmadik napon, de ez egy másik történet).
A csapat számomra nem a “tömeg”. A csapat az, amikor valaki a saját határán túl is figyel a másikra. Amikor a gyorsabb nem lesajnál, hanem visszafordul segíteni. Amikor a tapasztaltabb nem kioktat, hanem mesélve oktat. Amikor a kezdőnek nem kell szégyellnie, hogy kérdez. Amikor együtt élcelődünk azon, hogy valaki “csak egy kis túrára” készült, aztán kiderül, hogy az a “kis túra” egy komplett életmódváltás. Amikor felsegítjük azt, aki pofára esik a sárba, aztán együtt röhögjük ki egymást.
Ha valamit megtanultam 57 év alatt, az az, hogy a kaland nem feltétlenül veszélyes. A kaland gyakran az, amikor szokatlanul őszinte vagy. Amikor elindulsz, és nem tudod pontosan, mi lesz. Amikor a komfortzóna nem összeomlik, csak kicsit arrébb költözik.
A kaland nekem sokszor apróságokban van: egy hajnalban, amikor már dereng, és a parázs még izzik; egy fejlámpa fényében, amikor valaki pakol, és halkan káromkodik, mert megint nem találja a kesztyűjét; egy hosszú nap után, amikor a csapat leül, és senki nem akar okosat mondani, mert végre jó hallgatni is.
És persze vannak a nagyobb kalandok: amikor a terep úgy néz ki, mintha direkt ellened találták volna ki, és mégis mész. Amikor a test először tiltakozik, aztán tárgyal, végül beletörődik, és a végén már együtt dolgoztok. Amikor a “miért csinálom ezt” kérdésre nem válaszolsz, csak mész tovább, és egyszer csak ott van a válasz: mert élek. Amikor tudod, hogy számíthatsz a többiek segítségére, akkor is, amikor minden a feje tetejére áll.
Ez a fejtetőre állt világ gyakran kaotikus és számomra a matematika részben a káosz szelídítése. A matematika nálam mindig egyfajta belső térkép volt. Egy művészi térkép, amit néha nem értek, de érzek. Nem tudok, de látok. Nem azért, mert “szeretem a számokat” (nos, nem véletlenül kezdtem az írást úgy, ahogy...), hanem mert a matematika megtanít arra, hogy a világ összefüggésekből áll. Hogy ha valamit megváltoztatsz, annak következménye van. Hogy van rendszer abban is, ami elsőre zűrzavar. A matematika művészete néha ritmus, néha forma, néha érzés és legtöbbszőr gondolat. De mindig együtt, ha más arányokban is.
És edzőként ez számomra egy "aranybánya". Mert az edzés is részben matematika: terhelés és pihenés, stressz és adaptáció, ritmus és türelem. Csak itt a feladatok emberek, akik néha hisztiznek, néha visszabeszélnek. Néha a “számítás” tökéletes, mégis rossz nap van, mint amikor a tökéletes feladatmegoldás nem megy, mert kifogyott a tollad. Ilyenkor jön az élettapasztalat: az alvás, a munka, a család, a fejben cipelt súlyok bevétele a megoldásba. A matematika azt mondja: “ez így nem jöhet ki.” A valóság meg azt mondja: “de megoldjuk így is, mert akkor is emberek vagyunk.” Mindig közösen.
És én ezt szeretem ebben az egészben. Hogy a rendszer nem börtön, hanem kapaszkodó. Hogy a számok nem parancsok, hanem útjelzések. Hogy a legjobb terv is csak addig terv, amíg az első emelkedőn nem szakad nyakadba az ég és ahol eddig stabilan mentél, ott nmár négykézláb sem megy. De mindig van megoldás, ha van hit és remény.
Sokan meglepődnek, amikor a sport mellett művészetről beszélek. Főleg a matematikával kapcsolatban. Pedig nekem mindig egy tőről fakadt mindhárom. A művészet is ritmus. A művészet is figyelem. A művészet is az, hogy valamit újra és újra csinálsz, amíg egyszer csak megszületik (megszülethet) benne az a plusz, ami addig hiányzott. A gyakorlás mindhárom területen pontosan ugyanazt hozza meg: a tökéletesedést, a kiteljesedést, a magasabb harmóniát.
Van valami gyönyörű abban, amikor egy mozdulat “szép” lesz. Nem csak hatékony. Szép. Egy futóstílus, ami nem csap zajt. Egy bringás forduló, ami tiszta. Egy úszó tempó, ami nem harcol a vízzel, hanem megállapodik vele.
És igen: van művészet abban is, amikor egy közösség működik. Amikor egy csapatban mindenki megtalálja a helyét. Amikor a humor nem bánt, csak old. Amikor a fegyelem nem feszít, hanem tart. Amikor a cél nem nyomás, hanem irány.
Sport - verseny - eredmények. Fontosak? Persze. De az élmények sokkal többet számítanak. Szeretem a jó eredményeket. Nem fogok álszentkedni. Jó érzés, amikor valaki eléri, amit szeretett volna. Amikor egy célvonalnál nem csak megérkezik, nemcsak áthalad rajta, hanem átalakul, új emberré válik. Amikor visszanéz, és azt mondja: “ezt nem gondoltam volna magamról.”
A helyezések fontosak? Naná. De nekem a legnagyobb eredmények mégsem a helyezések. Sem magamnál, sem a sportolóimnál.
Azok a pillanatok emlékezetesek: amikor valaki először meri kimondani, hogy fél, és mégis elindul; amikor valaki hónapok munkája után rájön, hogy nem a testével volt a baj, hanem az önbizalmával; amikor egy csapatban a “magányos farkas” egyszer csak odaáll valaki mellé, és azt mondja: “gyere, menjünk együtt.” Ezek olyan trófeák, amik nem férnek el a polcon, ahol csak a por és a látszat dicsőség lenne a részük. Az igazi díjak a fejben és a szívben örökké élnek és egyre fényesebben ragyognak.
Ami biztos: 57 évesen már tudom, hogy a humor az egyik legjobb túlélőeszköz. Sokkal jobb, mint a drága kabát (bár az is kell). A humor akkor működik igazán, amikor fáradt vagy. Amikor esik. Amikor nincs kedved. Amikor a “még mennyi van” kérdésre a válasz nem az, amit hallani szeretnél. Amikor a legnagyobb szenvedés közepette is képes vagy a többiekkel együtt nevetni minden hülyeségen. A humor és a nevetés a szeretet egyik erős kifejeződése, ha tiszta szívvel fordulsz a másik ember vagy a világ felé. De a nehéz helyzetek egyik nagy erőssége abban is rejlik, hogy ott a léleknek már nincsen lehetősége árnyékban maradni. Ezért is gyakori az, hogy a nagyon nehéz helyzetek túlélői sokáig élnek.
Én ma már azon is tudok nevetni, hogy a testem néha úgy viselkedik, mint egy régi terepjáró: indul, megy, de reggel kell neki egy kis melegítés, néha furcsa hangokat ad, néha kell hozzá egy kis “szerviz”. De még mindig megyünk. A szervízen pedig nagyon sokat lehet javítani, soha nem késő elkezdeni, csak ne lepődj meg, ha néha orrbacsap a kalapács.
Születésnapi kívánságom, hogy jól legyek erős. Magamért és másokért. Hogy legyen türelmem. Hogy legyen kíváncsiságom. Hogy maradjon bennem játék. Hogy a természet mindig visszahívjon. Hogy a csapat mindig találjon egymásra. Hogy legyenek még hajnalok, parázs, fejlámpa, ösvény, nevetés. Hogy a matematika rendet és élményt adjon, a művészet pedig szabadságot és szárnyalást. Hogy az edzés, a sport ne váljon rutinná, hanem megmaradjon a párbeszéd önmagammal és a társaimmal.
És legfőképp azt, hogy amikor majd egyszer valaki megkérdezi: “Viktor, mi volt a legfontosabb az egészben?” – akkor ne a számokat és az eredményeket kezdjem sorolni, hanem azt mondjam:
“Az, hogy mentünk. Együtt. Természetben edzettünk. Közösségben fejlődtünk. És közben, valahogy… élhetőbb lett a világ.”
A mai nap – 57 ide vagy oda – is sportos, mert mozgok és mozgatok másokat. Mert a születésnap is csak akkor igazi, ha van benne egy kis mozgás, egy kis természet, vannak társak, van közösség és legalább egy olyan pillanat, amikor azt mondom magamban: “Hálás vagyok. Ez így rendben van.”
